Boksay György: Az angyalfaragó
Vándorló mesterlegények – de sokan jártak közülük az elmúlt századokban az öreg Európa kacskaringós útjain! Alighogy kizöldült a tavasz, füttyös jókedvvel, üres zsebbel, hátukon zsákkal nekivágtak a távolnak, hogy túl a kék hegyeken szerencsét, kalandot, szakmai tudást keressenek, majd megtérjenek az őszi köddel haza, zsebükben többnyire csak garasokkal, de sok-sok vidám élménnyel, amelyekből a hosszú télestéken végtelen történetek sora kerekedett.
Bizonyára nem mindegyik egészen igaz, hiszen egymás sorsából, kalandjaiból is sokat átvettek, mikor egy-egy közös szállásra verődtek, ahhoz azonban elegendő, hogy az otthonülők szájtátva bámulják, aki hosszú utakról hazatért. Azután, egy téli estén, fonóban vagy másutt párra leltek a vándorkedvű legények, műhelyt nyitottak, házat építettek és nevelték sokasodó gyermekeiket. Tavasszal bizonyosan felködlött még bennük a vágy: metszeni kellene vándorbotot – de az otthon, a család, a tűzhely erősebben kötött, mint a messzeségek vágya.
Indultak is, érkeztek is ilyen legények Hungáriába, sőt ide talán nagyobb számban, mint elmenőben. A tizennyolcadik század pergett, nemrég szabadult fel az ország a török alól, a pusztulás alatt kezdett újrafakadni az élet. Építkeztek, ünnepélyes barokkal templomokat, kastélyokat, szerényebbre váltva a stílust egész falvakat országszerte. Kellett a munkáskéz mindenütt.
Magas termetű, szőke legény rúgta az országút porát a Balaton mellett. Messziről jött, bajor földről, és nagy utat tett, míg idáig elért. Mögötte volt már Buda, dolgozott néhány hétig Veszprémben is, valami, amit talán maga sem tudott volna megnevezni, űzte, hajtotta egyre tovább. Jókedvűen, örülve a szép időnek, az otthoni népdalokat dudorászva ballagott a tóparton, esténkint bekéretőzve egy-egy pincébe vagy szénapajtába. Az sem zavarta különösebben, hogy nehezen tudott az itt lakókkal szót érteni. Annyit megtanult törve magyarul, amennyi a mindennapokhoz elég volt. Mielőtt mesterségre adták, végzett néhány osztályt is a ferences atyáknál, némi latin tudományra szert téve, ami különösen úri vagy papi helyeken jött jól a vándornak.
Faragó volt, ahonnét jött, ennek a mesterségnek évszázados hagyományai voltak, vele is szinte vérében született a tehetség. Főként azért folytatta vándorútját, mert nem akart bármilyen munkát felvállalni. Asztalosként, ácsként dolgozhatott volna; ha útravalója nagyon fogytán volt, be is állt pár napra egy-egy építkezésre, de valami szebbet, érdemesebbet keresett. Olyan munkát, ahol megmutathatja, nem hiába tanult, tud alkotni újat, mást, soha nem látott szépet is.
A füredi partra ért délidőben, megtelepedett a forrás mellett, ahová a szomszédos szőlő kapásai is vízért jártak. Szalonna újhagymával, bőséges ebéd vándorló mesterlegénynek, rá egy kupa friss forrásvíz. Csodálkozva tapasztalta, hogy a víznek furcsa, csípős íze van, elbeszélgetett a kútra járó kapásokkal – tört mondatokkal, mutogatva, kevert némettel és magyarral, de tulajdonképpen rendesen megértve egymást. Megtudta, hogy a forrásra még messzi földről is jönnek vízért, egyben azt is, hogy itt Füreden most semmi olyan nagyobb építkezés nem indul, ahol rá szükség lehetne. Azt ajánlotta viszont valaki: próbáljon szerencsét Tihanyban, ahol a benedek rendi barátok most készülnek újjáépíteni templomukat. Megfogadta, megköszönte a tanácsot és szapora léptekkel célozta meg az előtte magasló tihanyi hegyet. Alkonyodott már, amire felért a romos kolostorépülethez, melyen látszott, hogy csak időlegesen tették lakhatóvá.
– Laudetur Jesus Christus! – köszöntötte illendően a gvádriánt, aki kopogtatására ajtót nyitott, majd szaporán pergő, vegyes diáklatinnal, némettel elmondta jövetelének célját.
Másnap reggel hosszan tanácskozott Lécs Ágoston apáttal, körülnézett a faluban, parton és hegyen. Amit hallott és látott, mindjobban megtetszett. Az apát munkát kínált, érdekeset, újszerűt és kedvére valót. A tó, a falu képe megfogta a vándort. Más volt, mint az otthoni égbe nyúló hegyek, de mégis valami sajátos báj áradt mindenünnen, amerre csak szállt a tekintete. Elhatározta: elvállalja a nagy munkát, az épülő templom főoltárának elkészítését.
Kapott megfelelő műhelyt, megrendelte a megfelelő anyagot a Bakonyból és szállás, ellátás is jutott a kolostor egyik üres cellájában. Néhány nap múlva már jött az első szállítmány, örömmel látta, hogy csupa hibátlan rönk érkezett – a kis műhelyt hamarosan betöltötte a gyalu, fűrész hangja, és a vándorlegény kissé hamis, de lelkes éneke. Egyaránt fújta a hazulról hozott német dalocskákat, a vándorlása közben felszedett dallamokat és mind gyakrabban az itteniektől hallott népdalokat is. A szöveggel kissé baj volt, de a dallam pótolta, ha a szavak hiányoztak, zümmögéssel is. Szépen haladt a munka, az apát az első műhelylátogatáskor nagyon elégedett volt a mustrákkal, útjain gyakran betért nézegetni, beszélgetni a vidám kedvű faragóval, akit mindenki hamar megszeretett. Ő is jól érezte magát, munka után nagyokat sétált és bebarangolta a vidéket, sok emberrel ismerkedve a faluban és távolabbi vidékén.
Amíg épült a templom, az altemplom volt az egyetlen, ahová vasárnaponként misére gyűlhetett a lakosság. Kicsi volt, de nem is éltek sokan a faluban. A vándorlegény legjobban a nagymiséket kedvelte, amikor zengett az ének, s utána kis baráti tereferére jöttek össze a templom mellett az ismerősök. Újabb ismeretségek, barátságok is kötődtek ebben a kellemes, ebéd előtti hangulatban, a faragólegény a kolostori kosztot legtöbbször felcserélte valamelyik házhoz szóló szíves ebédhívással ezeken a vasárnapokon.
A nagymisén megjelent a falu ifjúságának színe-virága is. Stulhof Sebestyénnek, hiszen erre a névre hallgatott az immár megtelepült vándorlegény, feltűnt előbb egy gyönyörű hang, amely még az orgonánál is szebben, tisztábban kísérte a templomi éneket. Némi diszkrét, a hely áhítatát nem zavaró vizsgálat után felfedezte a hang gazdáját is, a legszebb leányt, akit valaha látott életében. Talán az tűnt fel elsősorban neki, milyen más, mint otthonában voltak a lányok. Nem légiesen szőke, hanem szép, fényes barna hajat visel, két olyan dús fonatban, hogy egészen a derekáig ért. Arcszíne nem emlékeztetett sem kisasszonyi sápadtságra, sem az élettől túlcsattanó almapirosságra: egészséges, napbarnította színe olyan volt, mint itt a lányoknak általában, akik sokat voltak napsütésben, mezei munkában.
Néhány vasárnap csak gyönyörködött a hangban, a szép leány látványában Sebestyén, akit különösen az apátúr elismerése nyomán faluszerte egyre többen Sebestyén mesternek kezdtek tisztelni. Az sem jelentett különösebb nehézséget, hogy a kis faluban kilétét megtudja: Rozikának hívják és az egyik legtehetősebb gazda lánya. Ahhoz már valamivel több szervezés és diplomácia kellett, hogy a vasárnapi mise után a faragólegény éppen Szentesi gazda társaságában maradjon beszélgetni, de hát eddigre Sebestyénnek a fél falu ismerőse volt. Még akkor sem zavarodott meg, amikor az egyik vasárnap délelőtt a gazda meghívta, költené el velük az ebédet.
Mégis, ahogy elindultak a görbe utcán Szentesi uram portája felé, Sebestyén legszívesebben megszaladt volna, hogy inkább a refektóriumban ebédeljen. Valami vonzotta Rozikához, olyan érzés, ami fiatal szívét sem otthon, sem vándorlásai alatt eddig nem dobogtatta meg. Tartott attól: hogyan fogadják őt, az idegent, tört magyar beszédét, furcsa mesterségét? Két hosszú lábát – melyek pedig oly jól szolgáltak, ha nagyobb távot kellett ledolgozni – túlságosan nagynak, esetlennek érezte, kezét durvának és egész személyét olyannak, akit ily gyönyörűséges tündér észre sem vehet.
De az ebéd kellemesen telt el, a házigazda szíves embersége, derűs mosolya, az életet átfogó bölcsessége mindent megkönnyített. Igaz, Sebestyén csak akkor mert tányérjáról felpillantani, amikor bizonyos volt abban, hogy senki sem figyeli és mindenre igennel válaszolt. Kapott is három repetát a paprikás csirkéből, és ha nem nyomtatta volna le savanykás nyársashegyivel, bizonyára estig is nyomja a gyomrát. Illendő szóval köszönte az ebédet, azt is, hogy a házigazda máskorra is szívesen látottnak invitálta. Mélyen meghajolt a ház asszonya előtt, a búcsúzáskor Rozika is felé nyújtotta kezét, érintése ilyen rövid időre is boldoggá tette a faragót.
A tavaszra nyár következett, virulni kezdtek a kertek a tihanyi házak előtt. Szépen haladt a munka a főoltáron, minden látogatás újabb dicséretet kamatozott az apátúr szájából. A vasárnapok pedig, most már szinte szabályként a Szentesi család körében teltek, előbb csak ebédre, később délutánig hosszabbítva a meghívást.
Lécs Ágoston apát kedvtelve nézegette István és László királyok készülő szobrát. Pontosan úgy álltak őrt a majdani főoltár mellett, mint ahogy az országot oltalmazták. – Kincset ér a fiú – gondolta az apát –, meg kellene telepíteni nálunk, olyan széppé varázsolná a templomot, mint egyet se messzi tájakon…
– Sebestyén fiam! – fordult a mellette készséggel haladó, a munka részleteit magyarázó legényhez –, gondolkodtál-e a jövődön? Tudom, távol vagy otthonodtól, de úgy látom, szívesen élsz közöttünk. Munkád gyönyörű, nem szeretnék lemondani róla akkor sem, ha elkészült a főoltár, hiszen volna még díszítenivaló ebben a templomban. Szeretnék ajánlatot tenni arra, hogy lépj az apátság szolgálatába, nem szerződéses megbízással, hanem mint a templomunkat díszítő, állandó faragómester. Illő kommenciót biztosítok ehhez: minden nagyobb munka elkészültét külön is szerződjük s érdeme szerint díjazzuk. Biztosítanék itt a vár alján számodra egy házacskát, nem nagyot, de takarosat, amiben rendes ember módjára megtelepedhetsz. Gondolkodjál, fiam, nem kell azonnal választ adni, de ajánlatom nyitva áll, rajtad múlik, akarsz-e élni vele.
– Főtisztelendő atyám! – szólt Sebestyén egészen belepirulva a sietségbe, ilyenkor a szokottnál is jobban keverve a magyart az iskolás latinnal –, kérem csak rövid ideig gráciáját, el kell sietnem, nagyon sietnem kell – ismételte magát zavartan –, valahová mennem kell cito, citissime… Délutánra, estére mondom a választ igen, biztosan megmondom… – és legszívesebben azonnal elrohant volna a Szentesi-porta irányába, így is tűkön ült, míg az apát rövidre fogva befejezte látogatását.
Esteledett már, így otthon volt az egész család, meglepődtek mégis, ahogy Sebestyén, a rohanástól lihegve váratlanul toppant be, mondhatni beesett a házba.
– Csak nincs valami baj, öcsém? – érdeklődött nyájasan a gazda, látva a nagy sietséget. Vacsorához készültek, a jó illatú pörkölt már az asztalon volt.
– Baj – lihegte Sebestyén –, baj az semmi nincsen! Apáturam volt nálam, vizitálta a műhelyt, volt nagyon… elégedett. Adott nekem ajánlat, ami engem tett boldoggá nagyon! Mondta apátúr: megfogad állandó szolgálatra kolostorhoz faragómesternek, rendes kommencióval és külön díjazással munkáim után! Szép ház is adnak, váralján nekem magamnak, de nem jó ház nekem csak magamnak!… Kérdezem Szentesi uramat, illő tisztességel: vihetném-e szép házba velem kedves feleségnek Rozikát?
– Hát ez hirtelen jött – vakarta meg deresedő üstökét a gazda –, hallod, anya? Rozikát kéri ez a legény, nagy hirtelenséggel ugyan, de mégis illő tisztességgel! Mit válaszoljunk? – nézett kérdőleg az asztal sarkánál álló élete párjára.
– Mit válaszoljunk? – felelt vissza az asszony. – Talán elébb megkérdeznénk lányunkat is, habár úgy láttam, egynél többször megakadt a szeme Sebestyén mesteren. Hiszen ismerjük, az apátúr pedig olyan szép ajánlatot tett neki, mint kevés emberfiának. Nem is kerülnének tőlünk messze… Hát mért állsz itt, mért nem kérded a lányodat – mert Rozika, mintha megsejtett volna valamit, eltűnt a szobából, akárcsak a kámfor. – Eredj már utána, de vidd magaddal ezt a legényt is, hátha együtt könnyebben találjátok.
Rozikát az orgonabokrok alatti kispadon lelték. Édesapja odaállt eléje, megfogta kezét, szemébe nézett és úgy kérdezte:
– Édes kislányom! Sebestyén mester megtisztelte barátságával portánkat, most szép álláshoz, jó kommencióhoz, házhoz is jut szorgalma által. Azt kérdezte tőlünk: odaadnánk-e téged hites feleségének, hogy ne érezze magát olyan idegennek, mindenkitől távol abban a kis házban?
Rozika válasza alig-alig volt hallható, de Sebestyént mégis szinte a mennybe repítette, amikor ő is hallotta: – Elmennék, édesapám –, és piruló arcát apja mellére rejtette.
Sebestyén számára olyan hamar elfutott ez a nyár, mint még egyetlen időszak sem az életében. Keze alatt égett a munka, boldogságát mintha a keze alatti fába lehelte volna: sohasem látott virágok fakadtak az élettelen anyagból olyan pazar gazdagságban, hogy a szűk térség szinte be sem tudta fogadni. Munkás órái napfénnyel voltak tele, estéi pedig csendes, meghitt boldogsággal, ahogy új családja körében tervezgették a jövőt, előbb csak mint távolabbi álmot, majd mindjobban a közeli megvalósulás hevével. – Vándorlegény voltam, most hazaértem – ismételgette magában sokszor, alig tudva hinni, hogy ez a sok boldogság az övé, egyedül az övé.
Őszi zöldbe hajlott a Balaton, a nádasok rozsdás foltként körítették, és az Óvár oldalán máglyaként lángoltak a szömörcebokrok. A beköszöntő ősz Tihanyba nem a szüretek vidámságát, hanem a rémület hideglelését lopta be. A déli végekről alattomos kígyóként kúszó, rettenetes járvány elérte a falut, szorításából nem engedve ki, akit egyszer megfogott. Kihalttá vált a falu, az utcán sem járt teremtett lélek, egyre-másra csendült a lélekharang.
Sebestyént az elsők között érte el a veszély. Az első napon magasra szökött a láz, szemére köd ereszkedett. Negyven napig küzdött a fiatal szervezet a csontkarú rémmel, negyven hosszú éjszakán virrasztott mellette mátkája olyan szeretettel, megértéssel ápolva a beteget, ami egymagában fél gyógyulást jelentett. A fiatalság lett erősebb a küzdelemben, de a halál iszonyú árat követelt. Rozika még látta, ahogy az első, láztalan álom Sebestyén szemére száll, azután, mint törött szárnyú virág lehanyatlott, ágyába dőlt és talán akkor szállt el belőle az élet, amikor Sebestyén először nyitotta fel szemeit a hosszú eszméletlenség után.
Sokáig titkolták a gyógyuló faragómester előtt, mi történt Rozikával, hiszen ő maga sem sokkal fordult még vissza az életbe. Örökké azonban nem lehetett megtartani a fájó titkot…
Sebestyén mester első útja, amint jártányi ereje volt, a temetőbe vezetett. Hosszan, egészen az esti sötétig állott a sírhalom előtt. Hetekig minden napja, minden útja erre tartott, munkája maradt, emberhez szólni nem tudott. Egyik magányos estéjén, amikor gondolatban mátkájával beszélgetett, mintha hangot hallott volna. Olyan édesen csengőt, amelyet jól ismert már az orgona szava mellől is. Elmosódottan, de tisztán szállt feléje az üzenet: – Melletted vagyok akkor is, ha nem láthatsz… maradj itt, Tihanyban, Sebestyén… Faragj valami nagyon szépet… a kedvemért!
Sebestyén mester még aznap este jelentkezett az apátnál. Vonásai megtörtek, de szemében újra fény ragyogott.
– Kérni jöttem, atyám – hangja halk, de magabiztos volt –, megkaphatnám-e újra a cellámat itt a kolostorban? Visszajönnék ide újra és munkához akarok látni. Nem kérek bért, sem kommenciót, csak helyet a templomban és anyagot. Ezt az épületet olyan széppé, olyan díszessé akarom tenni, hogy még századok múltán is csodálja, aki erre jár!
Megkapta az engedélyt, nekilátott a munkának, hajnalban már a műhelyben dolgozott, este még gyertyafény mellett is, megsokszorozva a gyorsan múló napot. Mint megszállott, úgy alakította ki a csodásnál csodásabb díszeket és ékesítette velük a templomot. Nem szólt senkihez, csak ha munkája kívánta, akkor is röviden. Nem járt sehova, egyedül a temetőbe, vasárnap délutánjait ott töltötte egy frissen hantolt, majd mind jobban régivé váló sírhantnál. Tudták Tihanyban, fújhat szél, zuhoghat eső, zúdulhat fergeteg vagy zivatar: Sebestyén mester ott jár a temetőben. Amikor elmaradt, mindenki tudta: ő is örök álmát alussza már a templom alatti kriptában.
Szebb lett valóban a templom, mint bármely épület a környéken. Ma is csodálják faragványainak szépségét messzi tájakról is, s meghallgatják a legendát, amelyet a tihanyi nép megőrzött: az egyik oltárnál térdeplő angyal viseli Stulhof Sebestyén kedvesének arcvonásait.
(A „Párbaj a Balaton jegén” című kötetből)